A magyarság hadtörténete közel másfélezer esztendőre nyúlik vissza. A korai magyar hadviselés a honfoglaló magyarokhoz kötődik. Csak lóháton harcoltak, kiismerhetetlen, gyors harcmodoruktól és félelmetesen pontos nyilaiktól rettegett a korabeli Nyugat-Európa. Szent István államalapításától kezdve a középkorban és a kora újkorban az úgynevezett nemesi hadviselés volt a jellemző. Az ország védelmét alapvetően a nemességnek kellett biztosítani úgynevezett bandériumok állításával. Már első királyunk ezen túlmenően nyugati típusú hadsereg szervezésébe kezdett, a könnyűlovasságot nehézlovassággal és gyalogos egységekkel egészítette ki. A magyar lovagi hadsereg fénykora Nagy Lajos uralkodása idejére esett, de európai hírnévre tett szert Mátyás király zsoldosokból álló Fekete Serege is. A török időkben nem voltak egységes hadseregek, csak várakra, főleg végvárakra adottan voltak fegyveres csoportok. Eddig a korig a szülőföld katonáira elismeréssel tekintett a társadalom nagy része, védelmet, biztonságot jelentettek a lakosság számára. A későbbi századokban már önálló magyar haderőről nem beszélhetünk, csak magyar alakulatok voltak a Habsburg birodalom hadseregében. A Károly Róbert által törvénybe foglalt nemesi bandériumok rendszere még a XIX. század elejéig többé-kevésbé működött, Napóleon 1809-i támadása azonban rámutatott, hogy ez a hadviselési forma nem felel meg a kor követelményeinek.
A magyar honvédség születése az 1848-49-es szabadságharc idejére esik. A magyar honvédsereg létrehozása a forradalom és szabadságharc egyik legnagyobb eredménye volt. 1848. május 16-án hirdette meg gróf Batthyány Lajos miniszterelnök tíz rendes mobilis nemzetőr zászlóalj szervezését, amely alakulatokat később honvédségnek neveztek. Néhány hónap alatt egy ütőképes, valódi hadsereg állt fel. Eleinte a császári királyi hadseregből örökölt egységekre lehetett csak számítani, de 1848 őszétől az önkéntesekből, majd katonai szolgálatra kötelezettekből létrejött a döntően honvédzászlóaljakból álló tömeghadsereg.
A civilizált világban általában magas a katonák társadalmi presztízse, így volt ez hazánkban is a Habsburg-házból származó királyok uralkodásáig.
A középkorban a katonák, különösen a lovagok, magas társadalmi státusszal bírtak. A harci erények, a bátorság és a hűség fontos értékeknek számítottak. A hadsereg a királyi hatalom eszköze volt, és a harcosok gyakran nemesi rangot is kaptak. Az olyan kiváló katonáknak, mint Hunyadi János, hatalmas birtokok jutottak osztályrészül, és kiemelkedő társadalmi rangokat értek el. A török megszállás időszakában a katonai szolgálat még fontosabbá vált a haza állandóan szükséges védelme miatt. A váratlan török beütéseket, támadásokat visszaverő végvári katonák nemzeti hősöknek számítottak. Miután a Habsburg ház a magyar korona megszerzése által birtokba vette a Kárpát-medencét is, a közös birodalmi hadseregben feloldódtak, szinte eltűntek a magyar katonák a lakosság szeme elől. A Bécsben székelő uralkodók a magyar alakultokat nagyrészt Galíciában és Észak-Olaszországban állomásoztatták, nálunk meg idegen haderő tartózkodott. Ez utóbbiak sokszor kegyetlenül léptek fel a lakossággal szemben, ha valami „rendellenességet tapasztaltak”.
Rákóczi kurucai és Kossuth honvédjei azután kivívták az ország népének szeretetét és megbecsülését. Amikor 1848. szeptember 11-én Jellasics horvát bán katonái élén átlépte a Drávát, Petőfi riadót fújt, és néhány héttel később maga is jelentkezett a honvédseregbe. Így ír erről később A Honvéd című versében:
Isten után legszebb és a legszentebb név
A honvéd-nevezet!
Hogy ne iparkodnám hát megérdemelni
Ezt a szép nagy nevet?
Iparkodom teljes szívembűl, oh hazám,
Megvédeni téged,
Védni, fölemelni téged, s lesújtani
A te ellenséged!
A honvédség eszméje számára nem csupán katonai intézményt jelentett, hanem a nemzeti identitás és összefogás szimbólumát is. Ezt a felfogást átvette a magyar közvélemény is, mely a szabadságharc leverése után őrizte a lángot városi házak leeresztett redőnyei mögött és falusi kunyhók mélyén. 1848-49 óta a honvéd-honvédség kiemelten pozitív fogalompár a magyar közgondolkodásban.
Petőfi és társai lángoló lelkesedése a közvéleményre átragadt, és ez is hozzájárulhatott a magyar honvédség első fényes győzelméhez a pákozdi csatában. A mintegy negyvenezer fős sereggel Buda ellen vonuló áruló Jellasics gyalogsági és lovas egységeit Pákozdnál olyan tüzérségi fogadtatásban részesítették a magyar honvédség alakulatai, hogy a bán leállította a támadást, majd egy háromnapos fegyverszünetet követően visszavonult Bécs felé. (Petőfi erről így írt: Fut Bécs felé Jellasics, a gyáva, …)
A katonaság általános értelmezése azonban ezt követően időnként és átmenetileg csorbát szenvedett. Haynau véres terrorját követő Bach korszakban senki nem szerette Bécs megszálló alakulatait a Kárpát-medencében. A bujdosó honvédeket ugyanakkor szívébe zárta és menekítette a lakosság. Kedvező fordulatot ebből a szempontból az 1867-es kiegyezés hozott. Helyreállították a magyar alkotmányt, és a Magyar Királyság a dualista Osztrák–Magyar Monarchia társországa lett. A kor követelményeinek megfelelően tömeghadsereget szerveztek, mely Császári és Királyi Hadsereg néven vonult be a történelembe. (K.u.K hadsereg)
A kiegyezést szentesítő törvénycikk a haderőről is említést tesz, de nagyon tágan értelmezhető formában. Az 1867:XII. tc. a hadügyet uralkodói felségjognak tekintette, közös ügynek minősítette, és közös költségviselést írt elő. A hadsereg alkotóelemeinél a magyar hadsereg, azaz a honvédség, az egész hadsereg kiegészítő része lett. A 48-as Függetlenségi Párt szerint ez egy önálló magyar haderő felállítását jelentette, ami ellen a császári királyi hadügyminiszter vehemensen tiltakozott. Ennek dacára a magyar miniszterelnök azt javasolta, hogy nálunk is legyen honvédség magyar zászlóval, magyar vezényszóval és egyenruhával. Végül is az 1868. évi XLI. törvénycikk megalakította a magyar honvédséget, és 1869-ben megkezdődött az első honvédcsapatok felállítása. Ettől kezdve a magyar katona társadalmi megítélése megnőtt, a tisztek pedig egyenesen kimagasló presztízsnek örvendtek. (Ezt a tényt a Noszty fiúk csak árnyalták, de nem rombolták le.)
A sorozáson alapuló tömeghadseregek térhódításával kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy a katonaság intézménye általában növelte a hazafias, nemzeti érzelmű gondolkodást, elősegítve ezzel a nemzetté válás folyamatát egész Európában. A katonák ezentúl már nem a király vagy a gazdag nemesek érdekeit védték, hanem az egész országét, vagyis az államalkotó nemzetét. (Ennek nem mond ellent az a tény, hogy a katonák az uralkodóra tették le az esküt.) A katonai szolgálat révén a fiatal férfiak közvetlen kapcsolatba kerültek a nemzet fogalmával és eszméjével, és visszatérve a civil életbe, gyakran a nemzeti eszmék hirdetőivé váltak. A sorozott hadseregek bizonyos mértékben integrálták a társadalom különböző rétegeit, a katonai rendfokozatok szerinti tagozódás ellenére. Mindez nagy mértékben növelte a társadalmi összetartozás érzését. A sorozott hadseregek nemcsak a háborús események során játszottak kulcsszerepet, hanem a politikai változások katalizátorává is váltak sok esetben.
Mindkét világháború alatt ugrásszerűen megnőtt a katonák tekintélye a lakosság szemében, különösen 1914 és 1918 között. Bár mindegyik világégésbe külső erő kényszerített bele bennünket, a katonák akkor is magyar érdekeket védtek. A század elején ez egyértelmű volt, az évszázad közepén már kevésbé. A katonák nem csak szenvedtek a frontokon, hanem életüket is áldozták a nemzetért, önként vagy kényszerből, ez szinte mindegy, hősök lettek az otthon maradottak szemében.
Az első világháborút követő fegyverletétel idején minden magyar katonai alakulat frontvonala kívül volt az országhatáron, tehát nem szenvedtünk fegyveres vereséget, mégis széthullott, megsemmisült a magyar haderő. Ennek elsőszámú felelőse a rosszemlékű Károlyi Mihály hazaáruló politikai tevékenysége volt. A tiszavirág életű Tanácsköztársaság vörös terrorja során elkövetett sorozat-gyilkosságok aláásták a fegyvert viselő emberek megítélését, annak ellenére is, hogy az úgynevezett Vörös Hadsereg (a Monarchiából visszamaradt katonai csoportok) révén megkísérelték feltartóztatni a cseh és román betolakodókat. Összességében a trianoni békediktátum idejére mélypontra csökkent a katonák presztízse. Az égbekiáltóan megcsonkított és megalázott Magyarországnak ebben a történelmi katarzisban egyedül a revíziós politika volt a járható és elfogadható út. Horthy Miklós vezetésével már 1919 júniusában Szegeden létrejött a Nemzeti Hadsereg, melyből 1922. január 4-én megalakult a Magyar Királyi Honvédség. A csonka országban pártállástól függetlenül mindenki a határrevízió reményében élt, ezért a revíziós politika sikereként létrejött müncheni és a bécsi döntések értelmében a visszacsatolt területekre bevonuló katonák társadalmi megítélése szépen emelkedett.
Hazánk szovjet megszállása és a kommunista diktatúra kiépülése után mélypontra zuhant a fegyveres szolgálatok megítélése. Az új haderő, a Magyar Néphadsereg is az elnyomó hatalmi gépezet eszköze lett. A királyi honvédséget lefejezték, tábornokai és főtisztjei egy részét kivégezték, vagy internálták, a szerencsésebbek elhagyták az országot, a többieknek alkalmi munkából kellett megélni. Helyüket „megbízható” munkás-paraszt fiatalok vették át. Ezen a helyzeten javított az 1956-os forradalom és szabadságharc, melynek során a néphadsereg alakulatai nem voltak hajlandók fegyvert fogni a felkelők ellen, sok helyen megnyitották számukra a fegyverraktárakat, és nem kis számban átálltak tisztek és sorkatonák a forradalom oldalára. (Ezzel a helyzettel már előre tisztában voltak Gerő Ernőék, ezért is hívták segítségül az oroszokat már október 23-án éjjel.) A kádári kemény diktatúra idejére azután gyorsan visszaesett a katonák népszerűsége az egész országban. A puha diktatúra alatt, a hetvenes, nyolcvanas években, lassú javulás volt tapasztalható a katonaság társadalmi megítélésében.
A rendszerváltoztatás katonai téren is új helyzetet teremtett. A haderő hivatalos neve 1989-ben Magyar Honvédség lett. Az emberek bizalommal néztek az átalakulások elé, a haderőt ismét az ország védelmét hivatott intézménynek tekintették. Az 1999-ben létrejött NATO-tagság és a nemzetközi békefenntartó missziók révén a katonák mind nagyobb elismerést nyertek. A Szovjetunió összeomlását követő három évtizedben, a délszláv válságot leszámítva, viszonylagos katonai-biztonságpolitikai nyugalom uralkodott a transzatlanti térségben. Számos ország, köztük hazánk, kevés figyelmet és erőforrást fordított a haderő fejlesztésére. Magyarország azonban elsők között ébredt fel. A Magyar Honvédségnél 2015-2016-ban elkezdődött a haderőfejlesztés tervezése, a haderőfejlesztés pedig 2017-ben elindult. Az orosz-ukrán háború azután felgyorsított mindent. A mai geopolitikai helyzetben ismét különösen fontos lett a honvédelem kérdése. Komoly hadiipari fejlesztések vannak folyamatban, lendületesen folyik a hadsereg korszerűsítése, a hivatásos állomány bővítése, területvédelmi tartalékos állomány létrehozása, a legkorszerűbb harci eszközök beszerzése. A védelmi képesség legmagasabb szintre hozásához azonban erős társadalmi támogatottság is szükséges. A katonaság társadalmi presztízsének újra megteremtéséhez széleskörű ismeretterjesztő tevékenységre van szükség, és hazafias nevelést kell adni a fiataloknak.
Összességében a katonák presztízse Magyarországon szorosan kapcsolódik a történelmi eseményekhez, a politikai viszonyokhoz és az adott időszakban megfogalmazott társadalmi értékekhez, ami folyamatosan formálta a katonaság helyét a magyar társadalomban. Ugyanakkor leszögezhetjük, történelmünk során a honvédelem mindig szent ügy volt, és 176 éve intézménye is van, úgy hívják: MAGYAR HONVÉDSÉG.
Budapest, 2024. november
Csóti György
a Magyar Atlanti Tanács elnöke
Megjelent a mandiner.hu hírportálon 2024. december 2-án
