Ünnepi Gálaest a temesvári népfelkelés 35. évfordulóján
Temesvár, 2024. december 14.
A román-magyar szolidaritás ünnepe és köteleztetése
Igen tisztelt Elnök Urak!
Tisztelt egyházi és világi Főméltóságok!
Kedves Testvéreim! Szeretett Gyülekezet!
Váteszi költőnk, Ady Endre tartós demográfiai válságot elszenvedő, megcsappant és szétszóródott népünket ekképpen óvja végzetes sorsának beteljesedésétől: „fölolvaszt a világ kohója / S elveszünk, mert elvesztettük magunkat”. Ezzel együtt fájdalommal rója fel nekünk, hogy „még a Templomot se építettük föl”.
A temesvári népfelkelés 35. évfordulóján Isten iránti hálaadással állhatunk meg az Új Ezredévről elnevezett temesvári református templomunkban, melynek felépülése forradalmas egyházi közösségünk évszázados álmát váltja valóra. Mint az évtizedek óta épülő barcelonai Szent Család – Sagrada Família – katedrális katalóniai sorstársainknak, hasonló jelentést hordoz Makovecz Imre látomásos alkotása temesvári népünk számára. A megszenvedett múltunk helyébe lépő Új Ezredévhez fűzött reményeink megtestesítője ez a hajlék. Isten szabadító kegyelme megmentett bennünket 1989-ben. Föl kellett hát építenünk a Templomot, bizonyságaképpen annak, hogy csak akkor veszünk el, hogyha elveszítjük magunkat.
„Itt van Isten köztünk” – énekeltük szívbéli buzgósággal. E megszentelt helyen kiváló tisztelettel és testvéri szeretettel köszöntöm körünkben jeles díszvendégeinket: Isten hozta Önöket.
Isten hozta Sulyok Tamás államelnök urat, úgy is, mint a magyar Alkotmánybíróság volt elnökét, aki mind az előbbi, mind a mostani minőségében hivatásbéli őre az Alaptörvénynek, amely – egyebek mellett – kimondja a magyar Haza felelősségvállalását a külhoni magyarságért.
Isten hozta Emil Constantinescu elnök urat, aki a rendszerváltozás élen járó harcosaként és román Hazánk rövidre szabott tényleges demokratikus időszakának elsőszámú vezetőjeként puszta jelenlétével is közösséget vállal jobb sorsra érdemes erdélyi magyarságunkkal.
Isten hozta Dominic Fritz polgármester urat, aki a forradalmi mártírváros, Temesvár élén német voltában azokat az időket idézi fel, amikor még – Ioan Slavici szavával szólva – Erdély, illetve Bánság lakosai a többnyelvűség természetességével imígyen köszöntötték egymást: „Bună ziua!”, „Jó napot!”, „Guten Tag!”
És Isten hozta Krisztus Urunk „ama kicsinyeit”, a hitbéli kiállásában 1989-ben nagyra nőtt református Gyülekezetet, valamint többségi román Testvéreink képviselőit, akik mai megemlékezésünkön, a román–magyar szolidaritás napjának előestéjén méltán idézik fel egykori közös küzdelmünket a sátáni kommunista önkényuralom ellen. A hatalommal szembeni ellenállásunk idején bibliai jeligénk ez volt: „Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek” (Csel 5,29). Áldott legyen az emlékük és az Úr fényeskedjék azoknak, akik életüket áldozták a szabadságért!
A temesvári népi felkelés kirobbanásának 35. évfordulóján személyes formában is köszönetet mondok azoknak, akik annak idején templomunkhoz jöttek és mellénk álltak, amikor hívtam őket, majd amikor irántuk való féltő szeretetből hazaküldtem őket, nem mentek el. Ma már világosan látható, hogy életüket kockáztató bátorságuk és összefogásuk nélkül csúfos vereség lett volna az osztályrészünk. De nem hátráltak meg, s ilyenképpen lettünk Isten szabadító kegyelmének eszközeivé a Ceauşescu-rezsim megdöntésében és a szabadság kivívásában. Temesvár közel tíz nemzetiséghez és ugyanennyi vallásfelekezethez tartozó népe a sokféleség példás egységében ezenképpen lett a kovásza a hamarosan az egész országra kiterjedő forradalomnak és szabadságharcnak.
Hölgyeim és uraim! Kedves Testvéreim!
Temesvár város neve és az Úr születésének 1989. esztendeje rendkívüli jelképiséggel telítődtek. Ez az a hely és ez az az év, ahol és amikor a Ceauşescu-diktatúra és a hírhedt Securitate megosztó politikájával szembefordulva egymásra találtunk, megteremtve ezáltal a román–magyar nemzeti megbékélés régóta érlelődő lehetőségét. Csodával határos módon egy olyan román és magyar nemzeti ébredésnek lehettünk tanúi országszerte, mely egymás mellé állította nemzeteinket, és akik a Mária-téren a Deşteaptă-te, române!, az Ébredj, román! himnikus énekét hallották, akár Petőfi Sándor „Talpra magyar”-ját is hozzá társíthatták.
A „Temesvár szellemiségeként” emlegetett román–magyar testvériesülés nem volt előzmény nélkül való. Ide illik a temesvári román egyetemi ifjúság 1956 októberében tanúsított szolidaritása a magyar forradalommal és szabadságharccal. Tömeges megmozdulásukat a Securitate brutális megtorlása követte, Aurel Baghiu, Teodor Stanca, Caius Muţiu, Friedrich Barth, Nagy László és harcostársaik súlyos börtönévekre való elítélésével.
1989 júniusában magyarok és románok újból egymásra találtak. A jeles magyar és román értelmiségiek, úgymint Csoóri Sándor, Für Lajos és Jeszenszky Géza a Magyar Demokrata Fórumból, továbbá Mihnea Berindei, Ion Vianu és Dan Zamfirescu a demokratikus román emigráció képviselői, valamint többi eszmetársuk által kibocsátott Budapesti nyilatkozat mintegy megelőlegezte a temesvári „szabadító karácsony” román–magyar összefogását. „Erdélynek, mely az egymást kölcsönösen kiegészítő kultúrák földje volt és maradt, a kulturális és vallási pluralizmus modelljévé kell válnia” – írták a közelgő rendszerváltozás hajnalán. „Biztosítani kell mindegyik nemzet jogát az autonóm politikai képviselethez és a kulturális autonómiához.”
Az 1989-es esztendőt a „csodák évének”, annus mirabilisnakszoktuk nevezni. Ez volt az az időszak, amelyben sorra dőltek meg a kelet-közép-európai diktatúrák, s noha a Ceauşescu-rezsim még tartotta magát, de a román disszidensek, köztük is Doina Cornea és Gabriel Andreescu immár bátran felléptek ellene. Két héttel ezelőtt, a szabadságért és az emberi jogokért vívott küzdelmük elismeréseképpen a rangos Petőfi-díjjal tüntették ki Kincses Elődöt és Mircea Dinescut Budapesten. Mircea Dinescu a párizsi Liberationnak adott nevezetes interjújában – egyebek mellett – a romániai kisebbségek védelmében is felemelte a szavát: „A sváb vagy a magyar falvak elnéptelenedése, a zsidók exodusa az én szememben e haza jövendő sorsa szempontjából éppoly riasztó, mint a román falvak elnéptelenedése vagy a románok kivándorlása” – mondta volt. Ebben az időben az erdélyi magyarokkal és a keletnémetekkel együtt a román menekülteket is segítőkész szolidaritással fogadta be Magyarország.
A láncaikat lerázó „rab népek” eme kölcsönös szolidaritása hatotta át az egész szovjet tábor országait. Utolsóképpen a nacionálkommunista Ceauşescu-diktatúrának is ez jelentette a végzetét. A Mária téri tüntetések második napján, december 16-án Ion Monoran, Daniel Zăgănescu, Borbély Zoltán, Kovács Tibor és Radu Galea baráti köre ezzel a nemes indulattal állította le a szomszédos főutca villamosforgalmát, és adta meg a kirobbanó népfelkelés alaphangját: „Jos communismul!”, „Jos Ceauşescu!”, „Le a kommunizmussal!”, „Le Ceauşescuval” – és vezényszavukra, mintegy varázsigeként ezt visszhangozta a központi pártszékházhoz elinduló, fellelkesült sokaság. Rá néhány napra a reformátusok segítségére siető román baptisták lánglelkű prédikátorának, Petru Dugulescunak a szavára az Opera téri tüntetők tízezrei is együtt kiáltották: „Există Dumnezeu!”, „Van Isten!”. Közös bizonyságtételük a szabadság „kegyelmi idejének” beköszöntét hirdette.
Ennek a kegyelmi időnek vetett véget 1990 tavaszán Marosvásárhely „fekete márciusa”. Néhány nappal előtte a Temesvári kiáltvány még hitet tett a románok, magyarok, németek és szerbek európai szellemű testvérisége mellett. Sőt, Budapesten – többek között – Mircea Dinescu és Kányádi Sándor, Smaranda Enache és Szőcs Géza részvételével a romániai magyar és román, valamint a magyarországi értelmiség reprezentatív országközi találkozójára került sor, a kölcsönös párbeszéd és megbékélés szándékával. A megértés és a békességkeresés ezen emelkedett állapotát törte derékba egy szempillantás alatt a Securitate forgatókönyve alapján megrendezett marosvásárhelyi parasztjárás és pogromkísérlet.
Három évtized elteltével szent meggyőződésem, hogy amit egykor elkezdtünk, a kezdetekhez visszatérve, ugyanott kell folytatnunk. A Ion Iliescu nevével fémjelzett utódkommunista rezsim egyik legnagyobb bűne, hogy a román–magyar megbékélés ügyét zátonyra futtatta. A mi feladatunk ezzel szemben az, hogy a romániai kisebbségpolitikai rendszerváltozást és a nemzeteink közötti történelmi megbékélést véghez vigyük.
1849-ben a Kossuth Lajos és Nicolae Bălcescu által megkötött béketervben ez állt: „A két nemzetnek, a magyarnak és románnak egymást kölcsönösen segíteniük kell, és ugyanazon zászló alatt kell harcolniuk… a szabadság védelmében.” Ugyanebben az értelemben fogalmazott Avram Iancu egyik levelében: „Higgyétek el, testvérek, hogy mi nagyon világosan látjuk és nagyon szilárdan hisszük, hogy ebben a két testvérhazában a magyar nem beszélhet létéről és jövőjéről a román nélkül, s a román sem a magyar nélkül.”
A szélsőséges román nacionalizmus mostani előretörése idején meghátrálás nélkül, az eddigieknél is határozottabban ki kell állanunk a magyarság közösségi jogai és a román–magyar megbékélés ügye mellett. Közös múltunk, Temesvár szelleme erre kötelez bennünket.
Tőkés László
