Lezsák Sándor éppen elkezdte beszámolóját a vidék hangulatáról, amikor szélesre nyílt az ajtó az ellenzéki párt Ó utcai barakk épületében, és belépett rajta Csurka István, teljes életnagyságában, baljában degeszre tömött aktatáskával. Nagy vehemenciával sietett a helyére, táskáját diszkoszvető mozdulattal az asztalra lendítette, vigyázva közben, nehogy valakiben, vagy valamiben kárt tegyen. Elnézést kért a (szokásos) késésért, és figyelemmel hallgatni kezdte a hangulatjelentést. Sándor ecsetelte, hogy információi szerint az embereknek vidéken nincs nagy kedvük szavazni menni, el vannak foglalva napi gondjaikkal és munkájukkal, telítettek már a politikával. Erre felcsillant István szeme, finoman az asztalra csapott, és így szólt jellegzetes erős orgánumán, nagyon határozott hangon: akkor eljött az ideje, hogy a szadeszt (SZDSZ, vagyis a Szabad Demokraták Szövetsége) lesöpörjük a politikai porondról! A népszavazás bojkottjára hívjuk fel a lakosságot, érvénytelen lesz a szavazás, azt fogja hinni mindenki, ránk hallgattak az emberek. A Magyar Demokrata Fórum (MDF) elnökségi tagjainak többsége nagy lelkesedéssel állt a javaslat mellé.
„Forradalmi” hangulat keletkezett a teremben, csak az elnök, Antall József maradt szótlan. Mindig mellette ültem, ha valami kérdése, vagy kérése van, rendelkezésére álljak. (Az MDF hivatalvezetője voltam.) Félig felém fordult, keze fejét szokásához híven szája elé emelte, hogy csak én halljam: „Ez akkora szamárság, hogy a hajam égnek áll. Ezt nem lenne szabad megtenni, ez képtelenség a demokrácia megteremtésének hajnalán. De ha én most ellentmondok, biztosan leszavaznak az alapító atyák. Inkább hallgatok.”
Nem emlékszem arra, hogy Antall hozzászólt-e valamit a kérdéshez. Ha igen, akkor az csak valami rövid elhatárolódás lehetett. Döntés született arról is, hogy ezt azonnal be kell jelenteni a televízióban. Nem tudom már ki, talán Lezsák Sándor, akinek jó érzéke volt kínos helyzetek feloldásához, talán érezte is, a bojkott nem túl szerencsés ötlet, javasolta, ne az elnök menjen be a Szabadság térre. Senki nem jelentkezett. Feszült csend után, nagyot sóhajtva, fejét hátra szegve szólalt meg Csengey Dénes: majd én bemegyek. Érezte talán, hogy ez népszerűtlen feladat lehet, de ő mindig önfeláldozó volt. Később sokan azt hitték, ő találta ki ezt a szerencsétlen lépést. Olyan ember (Csurka István) javasolta azonban, akinek sok jó gondolata és meglátása volt, de voltak nagy tévedései is. Ez az utóbbiak közé tartozott.
1989. szeptember 18-án véget értek a rendszerváltozást előkészítő nemzeti kerekasztal tárgyalások. Az Antall József, Szabad György, Tölgyessy Péter, Orbán Viktor vezette ellenzéki csoportosulás sikeres tárgyalássorozatot tudhatott maga mögött, sikerült minden fontos törvénymódosításban megegyezni. (A vezetés alatt azt értem, ők négyen vitték a prímet a tárgyalásokon.) Egy kérdésben nem sikerült zöld ágra jutni, a köztársasági elnök megválasztásának módjában. Még 1989 végén népszavazás útján, vagy a tavaszi parlamenti választások után az Országgyűlésben dőljön el, ki lesz az elsőszámú közjogi méltóság Magyarországon. A közvetlen választás nagy esélyese a reformkommunista Pozsgay Imre volt, akit az ellenzék jelentős része nem szívesen látott volna az ország élén. Pozsgay valóban igazi reformokat akart megvalósítani, ezért támogatta a Magyar Demokrata Fórum megszületését és tevékenységét. Több pozitív intézkedés fűződött a nevéhez a korábbi évtizedekben. Az MDF elnökség egy része ezért szívesen látta volna őt elnöknek, a tagság nagyobb része már kevésbé.
Volt még néhány kérdés, amelyekben némi bizonytalanság látszott. Ilyen volt többek között a munkásőrség felszámolása, az állampárt, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) kivonulása a munkahelyekről és a pártvagyon részleges vagy teljes felszámolása. Ezekre azonban beválthatónak ítélt ígéreteket tett Pozsgay Imre, aki az utolsó hónapban átvette a kormányoldali tárgyaló delegáció vezetését Fejti Györgytől. Nehézségeket támasztott ugyan az MSZMP Központi Bizottsága, de az állampárt folyamatos hátrálásban volt az egész nyár során. A tárgyalások befejezésekor abban maradtak, szakbizottságokban zárják le a nyitva maradt kérdéseket. A Nemzeti Kerekasztal Megállapodást mégsem írta alá az ellenzék részéről négy párt, köztük az SZDSZ és a Fidesz. Szerintük az Ellenzéki Kerekasztal feladta kiinduló álláspontját és jelentős engedményeket tett. Nem vétóztak azonban, így a megállapodás érvénybe lépett. A cél az volt, hogy megakadályozzák Pozsgay Imre államfővé választását.
A szabad demokratáknak „ördögi ötletük” támadt. Tölgyessy Péter szeptember 24-én bejelentette: aláírásgyűjtésbe kezdenek annak érdekében, hogy népszavazás döntsön a nemzeti kerekasztal tárgyalások vitás kérdéseiről, azaz, hogy 1. Kivonuljanak-e a pártszervezetek a munkahelyekről? 2. Elszámoljon-e az MSZMP a tulajdonában vagy kezelésében lévő vagyonról? 3. Csak a szabad országgyűlési választások után kerüljön-e sor a köztársasági elnök megválasztására? 4. Feloszlassák-e a Munkásőrséget? Kezdeményezésük nyomán írták ki aztán november 26-ra a „négy igenes” népszavazást. A tervben az volt „ördögi”, hogy igazából csak az államfő választása volt kérdéses, a többi gyakorlatilag már eldőlt. Például a Munkásőrség felszámolása. A Németh kormány október 16-i ülésén törvényjavaslat megalkotásáról hozott határozatot, amely a Munkásőrség feloszlatását tartalmazta. A jogszabályt az Országgyűlés október 20-án elfogadta. Azonnal megkezdődött a testület felszámolása, a fegyverek jelentős részét már október 23-án begyűjtötték. November 26-án tehát arról kellett szavazni, ami már egy hónappal korábban megtörtént. Az egyetlen valódi kérdés csak az volt a népszavazás alkalmával, a nép válassza meg a köztársasági elnököt, vagy az Országgyűlés? Tölgyessy Péterék ötletében az volt ördögi, hogy összekapcsolták az elnök-választást három olyan kérdéssel, ami már lényegében eldőlt, és a társadalom széles rétegeinek kívánságát fejezték ki. Az SZDSZ elindította teljes gőzzel a „négy igennel kell válaszolni” kampányt. A népet arra bíztatták, nyilatkozzon, buta ahhoz, hogy eldöntse ki legyen az államfő, hiszen a szavazólapon a kérdés utáni magyarázó szöveg így szólt: „Igen szavazatával Ön azt támogatja, hogy a köztársasági elnököt ne a nép, hanem az új Országgyűlés válassza meg”.
A kezdeményező SZDSZ-en kívül a „négy igen” oldalán állt a Fidesz, a Szociáldemokrata Párt és a Kisgazdapárt is. Az időközben Magyar Szocialista Párttá (MSZP) átalakult MSZMP természetesen „nem”-re buzdított az elnökválasztás kérdésében. Az MDF nem vett részt az adok-kapokban, bojkottra szólított fel. A népszavazás sikeres és eredményes lett. Három kérdésre 95%-os igen lett az eredmény, de az elnökválasztás kérdésében csak 50,07 % volt az igenlő válaszok száma! Tehát éppen, hogy átment. Ez az elenyésző többség a hibahatáron belül mozgott, ami több mint elgondolkoztató.
A Magyar Demokrata Fórum nagyot bukott az első szabad népszavazás buta bojkottjával. Korábbi elsöprő többsége a közvéleménykutatóknál erősen lecsökkent, a Szabad Demokraták Szövetsége átvette a vezetést. Ezt követően azonban az Antall József vezette párt nagyszerű kampánnyal megnyerte a tavaszi országgyűlési választásokat, és elkezdte a rendszerváltoztatás embert próbáló munkáját.
Budapest, 2024 november
Csóti György
volt országgyűlési képviselő
Megjelent a Magyar Nemzetben 2024. november 26-án nyomtatott és online
https://magyarnemzet.hu/velemeny/2024/11/a-negyigenes-nepszavazas
